Cigányzene kialakulása és hagyománya

Cigányzene, vagy magyar nóta, a kettő ugyanazt a szórakoztató stílusú népies zenét jelenti,
amely az évszázadok során meghatározó részévé vált a magyar zenei kultúrának. Tehetséges cigányzenészeknek köszönhetően a műfaj egyre magasabbra emelkedett a szórakoztatási ranglétrán, művelői pedig a társadalmi hierarchiában is előkelő helyet foglalhatnak el.

A cigányzenét a Magyarországon elkülöníthető cigány népcsoportok közül jellemzően az úgynevezett magyarcigányok művelték. A magyarországi cigányság korai időszakáról sajnos hiányosak az ismereteink, mégis Antonio Bonfininek köszönhetően tudjuk, hogy cigányzenészek már Mátyás király udvarában is szórakoztatták a nagyérdeműt, sőt még az esztergomi érseknek is rendszeresen húzták. Az ezután következő évszázadokban az arisztokrácia, valamint a kevésbé előkelő nemesség köreiben töltöttek be fontos szerepet a muzsikus cigányok, a cigányzene felemelkedésére viszont egészen a XVIII–XIX. század fordulójáig kellett várni.

A cigányzene-magyar nóta ma is aktuális formája a XVIII. században alakult ki. Az első ismert zenekar Czinka Pannáé volt az 1700-as évek közepén, amely két hegedűsből, bőgősből és cimbalmosból állt – a cigányzenekarok minimális felállása ma is így néz ki. A cigányzenét sokáig keverték, vagy inkább összemosták a magyar népzenével, pedig két jól elkülönülő műfajról van szó, bár igaz, hogy komoly hatással voltak egymásra, hiszen egymással párhuzamosan alakultak ki. A zenekarok alapja vonós kamarazenekar, melyet hegedűk, brácsák, cselló és nagybőgő, valamint cimbalom és klarinét egészít ki. Egy cigányzenekar vezetője a prímás, ő a szólóhegedűs, aki játékával irányítja a zenekart.

A műfaj igazi fénykora a XIX. század közepétől a XX. század közepéig tartott. A reformkorban valóságos aranykorát élte a cigányzene, a roma zenészek jelen voltak az arisztokrácia udvaraiban, a kisnemesi kúriákon és a polgárság által látogatott szalonokban. Hagyományos viseletük is ekkor alakult ki, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a honvéd egyenruhából: a zenekar tagjai aranysújtásos piros mellényt viselnek, a prímás gazdagon aranyozott kék mellényben lép színpadra a mai napig. A II. világháború után a cigányzenét és a magyar nótát az elnyomó osztályhoz kötötték, ezért a zenészekre rossz idők jártak. Minden eszközzel igyekeztek őket ellehetetleníteni, megmaradásukat nagyban köszönhetik az 1952-ben alakult Rajkó zenekarnak.

Magyarországon a cigányzene ma már inkább csak idegenforgalmi látványosságként jelenik meg, sok roma muzsikus külföldre távozott, vagy átnyergeltek a dzsesszre, klasszikus zenére. A műfaj azonban nincs veszélyben, többek közt a Rajkó Művészegyüttes és a 100 Tagú Cigányzenekar is sokat tesz a magyar nóta életben tartásáért, amely hagyományosan a szórakoztatást szolgálja. Szövegei ennek megfelelően vidámak, tréfásak, vagy éppen szomorkásak, nosztalgikusak. A műfaj a magyar és a roma kultúrához egyaránt kötődik: magyar igények szerint, de a cigányok zenei megközelítése alapján alakult ki, a zenészek és zeneszerzőek jellemzően cigányok, a szövegírók és énekes előadók pedig magyarok.

A bejegyzés kategóriája: Kultúra
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>